2.évad 11.rész Furcsa álmok sorozata

Sziasztok! Elsősorban bocsánatot  szeretnék kérni, hogy majdnem 3 hónapot késett a rész! Kifogásom igazából nincs, de megpróbálom bevezetni a havi egy részt (félek, a heti az számomra betarthatatlan lenne) ami viszonylag reálisnak tűnik :D Remélem tetszeni fog ez rész és jó olvasást!


Reggel, amikor felkeltem fájt a fejem és hányingerem volt. Kinyitottam a szemem és körül néztem az elsőre ismeretlennek tűnő helyen. Felültem majd talpra álltam, de egyből vissza is estem, mert megszédültem. Megpróbálkoztam újra és ezúttal sikeresen lábra tudtam állni és rájöttem, hogy Soránál vagyok. Az íróasztalon találtam egy cetlit, ami nekem volt címezve.

Miután elolvastam a lányok levelét pár percig mosolyogtam, majd lebaktattam a lépcsőn és elkezdtem fejfájás csillapítóra vadászni. Mire megtaláltam és bevettem a gyógyszert elkezdett émelyegni a hasam így magamhoz vettem egy tálat és a mosdó után kezdtem kutakodni.                Benéztem az összes szobába, de nem találtam sehol, éppen ezért amikor kijött, aminek ki kellett a tálba irányítottam. A gyomrom kiürítése után vissza mentem Sora szobájába, és rájöttem, hogy amit kerestem végig az orrom előtt volt, csak ki kellett volna nyitnom a kontaktlencsés szemecskémet. Mert, hogy a mosdó lila hajú barátnőm szobájába volt beépítve.

- Komolyan Akane? Komolyan?- kérdeztem magamtól, mert hát ki lenne jobb beszélgető társ saját magamnál?

Vissza feküdtem az ágyba és elkezdtem gondolkodni. Minden apróságról végül is időm volt tekintve, hogy minden nagyobb mozdulatnál szúrást éreztem a hasamban. Átgondolandó problémáim között ott volt természetesen a most már ex barátom, Castiel is. Jogos lenne a kérés, hogy ha tudtam volna, hogy csak pár napot tölthetek vele ismét össze-e jöttem volna vele. És a válaszom akármilyen önző is, de igen lenne. Tudom, hogy fájdalmat okoztam neki és ismét arra készülök, hogy magára hagyom, de képtelen lennék a szemébe nézni és felvázolni neki a helyzetet.
Éppen elaludtam volna, amikor felfigyeltem a telefonom rezgésére Sora éjjeliszekrényén.

 

- Vajon mit akarhat?- mormogtam, még magamnak is alig hallhatóan.

Felvettem és először nem szólt bele senki és már azon voltam, hogy kinyomom, amikor beleszólt a nővérem.

- Ott vagy Akane?- kérdezte számomra ijesztően aggódó hangon.

- I.. Igen – dadogtam miközben visszatartottam egy köhögést.

- Ahogy hallom alig élsz. Mi történt?

- Csak lebetegedtem, de túl élem – köhögni kezdtem és alig tudtam abba hagyni- Legalábbis remélem- halványan kuncogtam.

- Ez nem vicces! Amúgy is, hogyan tudtál lebetegedni mikor a SZ. E- ség egyik legnagyobb előnye, hogy nem kapnak el semmilyen vírust?

Elfogott a hányinger és egy újabb köhögő roham ezért fuldokolva, szúró hassal megindultam a mosdó felé.

A wc-ben hallottam „kedves” nővérem lekezelő kérdését a kérdését a kihangosított telefonomból.  – Lennél oly kedves, hogy válaszolsz?

Hát én válaszoltam volna, ha nem kellet volna percenként sárgás slejmet okádnom a csészébe. Miközben a halálomon voltam (túlzás mindig kell) a mindig kedves Ariana letehette a telefont mivel egy idő után nem hallottam a számon kérő kérdéseket.

Azt követően, hogy valamennyivel jobban lettem visszafeküdtem az ágyba és szinte azonnal jött a biztonságot nyújtó édes álom. Na, igen szép is lett volna. Az elalvás rész tényleg hamar bekövetkezett, de az édes álom manót szerintem valaki kinyírta, mivel amint lehunytam a szemem a szeretteimet láttam megkínozva, megcsonkítva legrosszabb esetben halottan. Azt még úgy, ahogy eltudtam volna viselni, ha egy idegen bántja őket, de nem. Mindig én álltam a véres, ernyedt testük felett önelégült mosollyal a fejemen, késsel a kezemben.

Lihegve és lángoló fejjel ébredtem egy éles női hangra.

- Akane? Légy szíves mondd, hogy itt haldokolsz és nem egy teljesen idegen házába törtünk be!- mondta teljesen érzelem mentes hangon egy elsőre idegennek tűnő hang.

- Emelet!

      Magas sarkú kopogás és egy sokkal tompább „cipőzaj” kíséretében feljött Sora szobájába Ariana és az orvos, aki elvitt a táborba.

- Mi a..?- kipattantam az ágyból és kérdőn néztem a két jövevényre.

- Nyugi, azért hoztam magammal a doktort, mert aggódtam érted- mondta szemernyi megbánás nélkül.

- Aha- összefontam a kezeimet a mellem előtt és felvontam az egyik szemöldökömet- Akkor mondja meg, hogy mi a bajom!

- Rágódtál mostanában valamin?- kérdezte mosolyogva a férfi.

- Asszem- dünnyögtem az orrom alatt.

- Akkor ez lesz a rosszul léted oka- inkább saját magának jegyezte meg nem pedig nekünk.

- Ezt, hogy érti?

- Egy SZ. E. legnagyobb gyengesége az érzelmei. Ritkán betegszenek meg, de akkor olyasmi tüneteik keletkeznek, mint egy influenzásnak. Mivel mostanában sokat stresszeltél az már csak az utolsó csepp volt a pohárban, hogy felkért a nővéred a feladatra- beszéd közben vadul gesztikulált a kezeivel, de a mimikája nem tárt fel sokat abból, hogy mit is gondol valójában.

- Mindent tud?- vádlón néztem barna hajú testvéremre.

A lány aprót bólintott. – Sajnálom, de rajtad kívül csak benne bízok.

- Hát bocs, ha én utálatosnak tűnök, de maga hazudott nekem – eldőltem az ágyon, de egyből fel is kellett ülnöm, mert egy újabb rémes köhögő roham vette kezdetét.

Ariana elkezdett felém jönni, de intettem a kezemmel, hogy maradjon csak ott. Maximum két percig köhöghettem, de ez is elég volt ahhoz, hogy kimerüljek.

- Ez szívás! Életemben nem voltam még beteg. Doki!

- Igen?

- Adjon, valami gyógyszert aztán tűnjön el innen! Már az sem érdekel, hogy jutottak be..

 - Sajnálom, de erre az egyetlen gyógymód a pihenés. Akkor fog enyhülni, ha lenyugodsz legalább egy kicsit.

- Chh .. király! Most, hogy ezt tudom akár le is léphettek- a szavaimat a nővéremnek intéztem.

- De ..- mielőtt a nő folyathatta volna az orvos a vállára tette a kezét és megrázta a fejét.

- Jobbulást Akane! – mondta az orvos majd kisétált az ajtón. Ariana csak intett egyet majd ő is távozott.

- Végre egyedül!

Bebújtam a biztonságot nyújtó takaró alá és elaludtam.

Fehér ruhát viselek és egy ajtó előtt állok. Nem templom ajtó előtt tekintve, hogy sosem voltam túl vallásos, sőt egyáltalán. Nem hiszem, hogy bárki is egyengetné odafent sorsunkat, mert ha Isten vagy akár az Angyalok léteznének, nem csak álmomban viselhetnék fehér ruhát. Éppen ezért mindig is polgári esküvőről álmodoztam a szűk családi kör jelenlétében, amit egy vacsora követ és ennyi.

Belököm, az ajtót egyből megpillantom a már olyan jól ismert vörös haj koronát majd azt a szokásos vigyort az arcán.

A bevonuló zene elindultakor elkezdek lassan sétálni az anyakönyvvezető és kedvesem felé. Akár el is hittem volna, hogy ez a valóság, de az első sorban ott ült Dake, anya és Ríná is. Az összes olyan szerettem, akik miattam vesztették életüket.

Odaérek a páromékhoz és belecsúsztatom a kezem a fiú kinyújtott tenyerébe. Az asszony, aki az esküvőnket vezényelte elkezdte a beszédét.

„Kedves Jegyespár!

A mai napon, esküvőjük napján, nemcsak két ember élete kötődik majd össze, hanem két családé is. Megjelent vendégeikkel együtt valamennyien átérezzük az Önök örömmel teli boldogságát. Felnőtté válásuk első nagy döntését hozták meg akkor, amikor szerelemmel a szívükben megjelentek előttem azzal a szándékkal, hogy egymással házasságot kössenek.”

Elmondja a beszédet és nekünk addig nincs is túl sok szerepünk, amíg a bűvös „Igenekre” nem került a sor.

„Felteszem tehát Önöknek a kérdést, melyre kérem, határozott igennel válaszoljanak! Kijelenti-e Ön Akane Snow hogy az itt jelenlévő Fujita Castiellel házasságot köt?”

„Igen!” –válaszolom boldogságtól remegő hangon.

„Kijelenti-e Ön Fujita Castiel hogy az itt jelenlévő Akane Snow-val házasságot köt?”

„Hogy a viharba ne?” –mondta határozottsággal a hangjában, de a szemében látom a vége láthatatlan szerelmet, amit csakis irántam érez.

„Egybehangzó igen kijelentésük alapján megállapítom, hogy Akane Snow és Fujita Castiel a törvény értelmében, házastársak.” - elindul az aláíró zene majd a nő folytatja- „A házassági anyakönyv aláírására elsőként a kedves feleséget kérem…”

Aláírom a papírt és átnyújtom a tollat kedvesemnek és ekkor olyan dolog történt, amire még álmomban sem számítottam volna. A tollat csontig belenyomom a fiú kezébe miközben ártatlanul mosolygok. Lassan benyúlok a szoknyám alá és a harisnyámból kihúzok egy régi revolvert és a meglepett anyakönyvvezetőre fogom, és gondolkodás nélkül elsütöm a fegyvert. Rám és férjemre fröccsen szegény nő vére. A násznép felé fordulok és ráfogom a pisztolyt az anyukámra majd így szólok.

„Úgy néz, ki ismét én oltom ki az életed” –eszelősen rávigyorgok és lövök.

Mindenki erre a sorsra jut egytől egyig és az összes jelenlévőhöz van legalább egy mondatom. Végül a vörös hajú férfihoz fordulok és közelebb lépek hozzá, majd csókot lehelek az ajkára és a szívéhez tartom a fegyvert.

„In aeternum, te amo!”¹-súgom fülébe mielőtt meghúzom a ravaszt.

„Ne..” –próbálkozott, de már késő volt. Kezemhez szerelmem vére tapadt.

És ekkor végre felébredtem végre a borzalmas álomból. Egy viszonylag gyenge kéz ölelt magához, de még ez is elég volt ahhoz, hogy azt higgyem az álom valóság volt. Belehajtottam a fejem az ismeretlen vállába és csak sírtam, sőt sokkal inkább zokogtam.

- Bocsáss meg! Bocsáss meg! Kérlek, szépen ne haragudj! Ne hagyj egyedül! Könyörgöm Castiel ne hallj meg!!

- Hát a helyzet az, hogy én nem Castiel vagyok, hanem Sora, de ha akarod gyors össze dobok a kedvedért egy Pávián Segg Hajú cosplayt ha az jobb kedvre derít- a lány eltolt magától letörölte a könnyeimet és rám kacsintott.

- Esküszöm Sora, ha most fiú lennél beléd esnék- apró mosolyra húztam a számat.

- Elhiszem, na de most mesélj! Mi történt? Mert az nem fair a legjobb barátnőddel szemben, hogy arra kell haza jönnie, hogy álmodban sírsz.

Elmeséltem neki a napomat az álmom részletezésével. A végén átölelt és csak így ültünk órákon keresztül.

_{1: „In aeternum, te amo!” Latinul ezt jelenti Google Fordító szerint: Örökké, szeretlek!}